Fák ölében

Dús lélegzetben

suttogó

lombok

moccannak a csend

ölén

ott, hol

árnyaik közt

szomjazó

lágy tüzű fény

hangja muzsikál,

a fák lelke él,

szívük dobbanása

visszhangzik

a lég cserzett

arcán,

zajtalan moraj

mit nem

láthat

emberi szem

de talán,

ha lelkét kitárva

magába issza

lényük

tiszta érverését

ösvényt mutatnak

a világnak

nincs miért

félnünk a holnapot,

a remény

az élet szebb

hajnalának pírján

ott suhan

ágaik sűrű

eres levelein

s megtalál

lombjaik alatt.

2009. március 9.

Tavaszi csók

Csillagmohát ölel

keblén lágyan az éj,

fényből áradt csermely

szövi tejútrendszerét,

mélysötét bársony

ajkába merül

aranymécsből font

leple, s felhevül

ringató ölében.

Enyhe légbe kóstol

a Hold odafent,

ezüst álmot dúdol,

szája most gyöngéd

fuvallatban szór

párás nedűfényt,

az éggel összeforr...

Hajnal pírja gyűri

az álmok fekete

lepedőjét, ízleli

a harmatot, tengere

elmossa permetét.

Bíbor ízbe folyt

égi szenvedély

madara becézve bont

szárnyakat

cirógató szélnek,

magvába olvasztja

naptüzű kéjnek.

Hevítő szép láng

varázsában repked

sok pille kis árny,

testük megreszket

a tavasz szerelmes

ajkának nyomán,

s én csak lélegzem

pezsgő csókzáporát.

2009. március 11.

Hulló levelek

Fák őszbe metszett,

viharvert homlokán

rozsdás, hervadt élet

erében lengő halál

kifosztja színekbe

karcolt sejtjeik

maradékát. Légbe

cserzett bú sejlik

létük lélegzetén,

az évszak ránca

kiszívja húsuk ízét,

lelkük tánca

avarszőnyeget fon

a kopár föld felett,

mit a szél sodor

élettelen tetemek.

Mint sebzett madár

kitépett tolla

hullanak alá

az ázott porba,

susogva zendül

szívük dobbanása,

utolsót csendül

érverésük bája,

lomha testük az ősz

álmatag szívébe

verődve ég tovább,

új élet fénye jő,

kúszik hűlt erükbe

hamvadt halál álmodás.

2009. március 11.

Fehér lovak

Robajló, vad zuhatag szekér

nyargal a világ mélybe vájt

testének öblén, szikár fején

szenvedélyes, áramló vágy

sző csipke fodros koronát.

Hullámzó, szép táltos fogat

szórja szét tajtékos csókját

a partok ölébe, halk moraj

csorog izmaik dús idomán,

leheletük nyers ösztönök

párás patájával tiporják

a szél arcát, lelkük dübörög

bús viharok háborgó árján.

Máskor a Hold tűnő árnyait

ringatják, szemük csillag ágy

az éj leplén, sejlő lábaik

könnyű ritmusban dobognak

elcsitult rohamok után,

lágyan ügetve andalognak,

mint réten gyöngyöző napsugár.

Tengerek, folyók, óceánok

büszke, tejszínű ménjei!

A víznek keblén hullámok

tüzén fogantak, kései

őszülő csillámok fürtje

lobog ajkuknak felhevült

pírján, szabadság szép tüze

száll testüknek légbe merült

nyomain, gyönyörű tajték

millió hófehér lovasa,

vágtájukban örök izzó kéj

csalogat homokos partokra.

2009. március 21.

Hajnalodó tavasz

Pirkad, még dér csipkézi a földek

kiszáradt, hideggel szőtt testét,

de a sarjadó, puha zöldek

már simogatják a táj lelkét.

Hajnalpárás erezetet rajzol

a légben elúszó madárdal,

köröttünk hetyke árnyakat hajszol

a napsugár, tavaszi parázsban

izzanak a fák apró ágai,

lassan kinyitja tündöklő szemét

a szerelmes kikelet, lángjai

felperzselik a tél fagyos szívét,

mely még feldobogva itt dereng.

Csillagok bársonyos, égi csókját

szórja langyos, búgó éjjelen,

eloszlik a szürke, bús homály

mi az estek bíbor fényű sátrát

fogja burokban. Érezni szelíd

ébredése lüktetését, álmát

búcsúztatva simítja ízét

a szendergő természet keblére,

s a reggel szomorú, zord arcán

az élet tüze lobban kelyhébe,

kibontva mennyei csodák szirmát.

2009. március 28.

Szendergő mezők

Derengő, halvány lüktetés

csöndjében úszik mellettem

a táj, méla tündöklés

simogatja a természet

szívét. A hajnali homály

álmatag ölében nézem

a láthatár bíborát,

a földek deres testét

ahogy merengve pihen,

míg az első bágyadt fény

zuhatag szálakat szőve

kibontja szép szirmait,

s a békés mezőkre

teríti selymét. Pirkad

az égbolt, tengere alatt

sarjadó zöldekből illat

pára száll, mint égi harmat

ringatja a reggel lelkét,

miközben életre kel

a világ, méhéből a lét

keblén szunnyadó redők

sóhaja száll. Halmaikon

remegő hajtások, égből

hullva ragyog lankáikon

a halvány aranyba olvadt

ébredő Nap tüze, lassan

elhinti ízét a fáradt,

szendergő mezőkre, halkan

átkarolva felcsókolja

szemükről a puha álom

leplét, nézem hogy oldozza

béklyóik a könnyű bársony.

2009. április 4.

Lélegző világ

Szívdobbanás remeg a hajnal

suhanó tüzének bíborán,

csak a csend piheg még halkan

a lét kitáruló birtokán,

fénybe lobban a pislogó táj

lelke, mézszínű fátylat von

a szuszogó keblű, vén fák

köré a napsugár. A lombok

keringőt táncolnak a szél

lágy muzsikáján lengedezve,

virágba borul a pille rét,

harmat csillaga permetezve

fürdeti rózsák s nárciszok

mennyei illatát, zöldell

a mező lelke, pázsitok

érverése kúszik sejtembe.

Lobogó fűzfa fürtjeivel

játszik a tavasz bársonya,

az erdő víg tündéreivel

suttog a világ, bárhova

nézek lüktet körülöttem

az élet, a szűzi természet

égi sóhaja száll fölöttem,

belőle születek és élek.

2009. április 5.

Hajnali köd

Még bágyadt homály

csókolja a földek

éji hideggel szórt

lankáit, nesztelen

pirkad a világ

szendergő, hűs csendje

dalolni, szürke folt

leple a meztelen

Nap szívét öleli.

A tájon tejfehér

amorf testű paplan

könnyű fátyla úszik,

selymének tüzei

simogatják a ledér

barázdákat halkan,

érverésük kúszik

lassan a hajnal

tengerként hullámzó

öblébe, fülemben

hallom tiszta sóhajuk

himnuszát, mint angyal

óvják a szunnyadó

természetet, ünnepel

a lég, égi szózatok

könnyű húrjait pengeti

az ébredező fény,

az első napsugár

remegve oson át

a reggelen, még ízleli

az olvadó sötét

bársonyos illatát,

pille ezüst záporát

harmatba fonja

zajtalan mozdulattal,

csak nézem játékát,

tovatűnő röpke létét

a hajnali ködnek,

emlékeit szórja

gyémántpor fuvallatban,

míg törékeny csodáját

ámulva iszom szépségét

illanó gyönyörének.

2009. április 11.